Őrtüzek - emlékezés az ágfalvi csata hőseire

A Soproni Egyetem szeptember 6-án emlékezett meg a második ágfalvi csata hőseiről. A délelőtti városi megemlékezés után az Egyetemen a korábbiaknál is több hallgató érezte úgy, hogy személyes megjelenésével is tiszteletét fejezi ki a csata hősei előtt. A megemlékezésen részt vett dr. Alpár Tibor rektorhelyettes, dr. Czupy Imre, az Erdőmérnöki Kar dékánhelyettese és Mágel Ágost önkormányzati képviselő. Az eseményen megjelentek a Soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjai is. 

A Cantusok intonálta Himnusz, valamint a Bányász- és Erdészhimnusz eléneklésével kezdődő megemlékezés műsorvezetője Csébi Anna Luca a. Lovas Tündér volt. Az egybegyűltek Ady Endre: A Tűz csiholója című versét hallgathatták meg  Kálmán Eszter Magdolna a. Drágaszív tolmácsolásában.

Ezt követően dr. ifj. Sarkady Sándor, a Soproni Egyetem tudományos kutatója emelkedett szólásra. Beszédét változatlan formában közöljük. 

"Itt a soproni Lövérek lábánál az Egyetem aulájában, valamint az Alma Mater botanikus kertjében gyűltünk össze egy 87 éve felavatott emlékobeliszk mellett. Itt tiszteleghetünk mindazok előtt, akik 98 évvel ezelőtt a legdrágábbat, életüket áldoztak azért, hogy Sopron és környéke magyar maradhasson.

1918. november 17-én az osztrák államtanács néprajzi elvekre hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. Az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke az önrendelkezés jogát kizárva Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati sávját (Sopront és környékét is beleértve), azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg a dédelgetett csehszlovák-délszláv korridor sokat emlegetett terve.

Az ezt követő trianoni béke a döntést újból megerősítette. A békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig egyenesen fölháborította. 1921. augusztus 20-án Sopronban tömegtüntetésre került sor. A soproniak és a rábaköziek ezrei tiltakoztak az elszakítás ellen. Augusztus 29-e lett volna a hivatalos átadás napja. A magyar hatóságok ha vonakodva is, de kiürítették az átadásra kijelölt területeket, így Sopront és környékét is. A város összes hivatala elköltözött, majd a Nemzeti Hadsereg kivonása is megtörtént. Úgy tűnt, hogy itt már csak a csoda segíthet. Az érintett terület átadására a magyar kormány gróf Sigray Antalt, mint kormánybiztost küldte ki, a közrend fenntartásával Ostenburg-Moravek Gyula őrnagyot, a II. országos csendőrzászlóalj parancsnokát bízták meg. Az eseményeket - ez ma már bizonyos - a magyar kormány és Bethlen István miniszterelnök és kabinetje irányította. Legalább négy szálon indult meg a fegyveres ellenállás előkészítése, miután Ausztria mindenfajta békés megállapodást elutasított, beleértve a mai Burgenland kettéosztását is. Thurner polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli alezredest Sopron megmentése érdekében. A Thirring Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga önkénteseket toborzott. A Nyugat-magyarországi Szövetség röplapjai hirdették:” Sopron a soproniaké". A fegyveres felkelés megszervezője és legfőbb irányítója azonban Gömbös Gyula volt. Az antant Szövetségközi Tábornoki Bizottság, és az osztrákok - a biztos átadás tudatában - a Széchenyi-palotában várták a híreket. Az A zóna" Magyarország felőli határán álló oszt-rák csendőrök elzárták Ágfalvát Soprontól. Ostenburg hatáskörzete a B", vagyis a Keleti zóna volt.

Augusztus 28-án a történelmi határt több helyen osztrák csendőralakulatok lépték át. Az egységek lőfegyverekkel, géppuskákkal voltak felszerelve. Őket rezesbandás, vörös zászlós fegyveres csőcselék követte. Ágfalvánál azonban a Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt álló irreguláris erők meglepetésszerű puskatűzzel visszavetették az osztrákokat. Már ennek az összecsapásnak az utóvédjei is soproni főiskolások voltak. A kibontakozó tűzpárbajban hősi halált halt Baracsi László kecskeméti gazdalegény. (Nevét ma már utca őrzi. Az ágfalvi temetőben helyezték örök nyugalomra, halála helyén pedig emlékmű hirdeti önfeláldozását a hazáért.)

Ez volt az első ágfalvi összecsapás. A felkelők még Robert Davyt, Burgenland újdonsült kormánybiztosát is elfogták. Kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi fegyveres felkelés. A „felkelő hadseregben" az első pillanattól kezdve ott küzdöttek a soproni főiskolások és diákok, a magyaróvári gazdászok, a pesti műegyetemisták, az Alföld, a Felvidék és Erdély magyarjai.

1921. szeptember 7-én az osztrák megszálló erők terve az volt, hogy csatlakozásra bírják Sopront. El akarták foglalni a víz kutakat, hogy így kényszerítsék a várost megadásra. Ágfalván mintegy 450 osztrák csendőr állomásozott, várva a támadási parancsot. A magyar felkelők azonban megelőzték az osztrákokat. A többségében főiskolás, irreguláris erők a 48-as laktanyában gyülekeztek. A selmecbányai-soproni főiskolásokhoz szombathelyi vasutasok, sőt néhány bosnyák népfelkelő is csatlakozott. Mindannyian civil ruhát viseltek. Fegyverük nem volt, közülük csak a beavatottak tudták, hogy a magyar Ostenburg-csendőröktől fognak fegyvert kapni a hajnali vállalkozáshoz. A felkelők erejét a korabeli források 110 főre becsülik. Az osztrák túlerő mintegy négyszeres volt. A magyar felkelők parancsnokai Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér tartalékos tüzér főhadnagy, főiskolai karhatalmi parancsnok voltak. Szeptember 7-én éjszaka alig ismert ösvényeken indult el a kicsiny sereg, fűzfabottal a kézben a Liget-patakhoz, a zónahatárhoz. Két bosnyák fiú hozta a csapat egyetlen géppuskáját. A magyar erők átvették az Ostenburg-csendőröktől a kézifegyvereket, s három rajra oszlottak. Nyolcadikán hajnali háromnegyed ötöt ütött a templomóra, amikor Az 1. és 2. főiskolás osztag az ágfalvi erdő és a brennbergi vasút között, a harmadik (szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból álló) rajjal a falu alsó részén előre tört. A készülő támadást az osztrákok felfedezték, s a falu északi részén, a nagymartoni vasúti töltés mögül tüzet nyitottak a magyar erőkre. A felkelők az evangélikus templom oltalmában bejutottak a faluba, de az iskolaépületből ismét erős osztrák tüzet kaptak. Kénytelenek voltak visszahúzódni a brennbergi úton előrenyomuló csoporthoz. A Kirchknopf-vendéglő felől sikerült hátba támadni az osztrákokat, akik egészen a nagymartoni vasút mögé hátráltak.

A 3. raj oldalba támadta a vasúti bakterház védőit, majd a Hausbergnél visszaverte a szuronyrohamra induló osztrák csendőröket. Az ellenség ekkor szenvedte el legsúlyosabb vereségét.

A felkelők három hősi halottat vesztettek: Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató tartalékos hadapródőrmestert, Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató tartalékos alhadnagyot és Pehm Ferenc önkéntest, pénzügyi tisztviselőt. Rajtuk kívül ketten súlyosan, többen könnyebben megsebesültek. Az ott állomásozó vasúti szerelvényen Bécsújhelyig menekülő osztrákok veszteségeiről máig is ellentmondóak az adatok. Két hősi halottjuk neve bizonyosan ismert: Arnold Mosch és Karl Heger járőrvezetők.

Ez a csata mentette meg Sopront az osztrák megszállástól. A három hősi halált halt magyar felkelőt és Arnold Mosch csendőrt szeptember 10-én helyezték örök nyugalomra a Szent Mihály temetőben. Pehm önkéntes Szombathelyen alussza örök álmát. A második ágfalvi csata után az osztrák erők a történelmi határra vonták vissza csapataikat. Ennek az ütközetnek is köszönhető, hogy Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról.

A népszavazás tizedik évfordulóján, 1931-ben a nem hivatalos magyar történetírás így foglalta ezt össze a nemzeti lobogók fehér selymére írva: Ágfalva-Velence-Népszavazás.

1932. május 5-én a főiskolai ifjúsági kör emlékobeliszket avatott. Ruzsinszky László köri elnök beszédéből idézek néhány gondolatot. „Felkelő testvéreink! Két hős halottunk!...Ti egy várost adtatok az országnak. Ti adtátok, mert sohse lett volna itt népszavazás s nem maradt volna Sopron magyar, ha Ti nem vagytok.” S ehhez tegyük még hozzá, hogy még 30-an áldozzák ifjú életüket a hazáért. Az obeliszken Lajtabánság kardja áll őrt és az emlékmécslángja belevilágít a múltba. Az Őrtüzek üzenik: A mindenkori magyar nemzedék kötelessége az emlékezés. A két mérnök-hallgatónk majd száz éve jelkép. Jelképe a hazaszeretetnek, az örök erdész-bányász testvériségnek. Az idők végezetéig így legyen!"

A megemlékezés a "Mit kezdjek én szegény tatár?" nóta eléneklésével folytatódott, majd Vargovics Máté a. Zala erdőmérnök hallgató, Valétaelnök emlékezésére került sor. Beszédét az alábbiakban közöljük.

"Tisztelettel köszöntök mindenkit, a városi és egyetemi elöljáróktól kezdve, becses oktatóinkon keresztül valamennyi egyetemi polgárig, s nem mellőzve a felsorolásból a frissen érkezett pogányságot sem! Ünnepnap a mai, holott mégis halottainkra emlékezünk. 1921 messiásait ünnepeljük, kiknek a 20. század leírhatatlan szörnyűségeiből 2 évtized is kijutott; kiket a történelem olyan tragédiák részeseivé követelt, mint az emberéletet darabszámokba taszító, vérfagyasztó Nagy Háború, s kiknek ezt követően az igazságtalanság trónra emelt fattyát, a gyalázatos trianoni diktátumot rendelte sorsul.

Azon magyar és nem magyar, soproni és nem soproni hősökre emlékezünk, kiket megtépáztak, meggyaláztak, egyik napról a másikra kisemmiztek, kiknek az országát kizsigerelték, s akik ebben a kilátástalanságban tudtak reménysugarai lenni a hazának, Sopronnak, s nem utolsó sorban az Alma Maternek. A rongyos ruhába kényszerült főiskolásokra, a nem kifogásokat kereső bánya- és erdőmérnök hallgatókra, a tettektől hangos selmeci diákokra. Ők voltak az áldozatok ezen országrész bűnbocsánatául Ágfalva oltárán.

Ünnepnap a mai: Sopron város ünnepe, mely „ezer éves kincse” a hazának. Sopron és környéke 98 évvel ezelőtt levegőhöz jutott, s Baracsi László, Machatsek Gyula, Szechányi Elemér és Pehm Ferenc vértanúhalálát megbecsülve tépte ketté az Ausztriát fémjelző sárga cetlit, mikor az egész országban egyedüliként dönthetett saját sorsáról és hovatartozásáról ’21 decemberében. Nemzetiségtől független, egyazon akarattal tettek tanúbizonyságot hazaszeretetükről, melynek köszönhetően Sopron magyar maradt!

A tűz, melyet mindenáron ki akartak oltani, tovább ég, s az ágfalvi hősök emléke őrzi ennek lángerejét. Ünnepnap a mai: a mi ünnepünk, melyet nem feledhetünk! Nem menekülhetünk el az Őrtüzek elől, hogy elkerüljük azt az elszégyenítő tükörbe nézést, mikor feltör bennünk a kérdés: vajon méltók vagyunk erre az örökségre? Vajon nem pazaroljuk-e el őseink hagyatékát, mikor tárgyiasítjuk e szellemiséget, mikor ruhába öltjük, üvegbe töltjük erényeinket, mikor lusták vagyunk azok felé, kik buzgók volt anno felénk? Ünnepnap a mai: de mi kell dolgozzunk azon, hogy a jövőben is az legyen! Hogy amit 1735-től kezdve a mai napig, s benne 1921-ben kitapostak utat, azon járjunk.

Hiszen „tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. (Ellenben) szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” Ezért mondom, kedves egybegyűltek, fogadjátok meg e tanácsot: járt utat járatlanért el ne hagyjatok! Jó szerencsét! Üdv az erdésznek!"

A megemlékezés az Őrtüzek emlékmű megkoszorúzásával végződött.